Nem mindig látványos, ha valaki bizonytalan önmagában. Kívülről akár összeszedettnek is tűnhet – jól teljesít, mosolyog, megoldja a feladatait –, belül mégis nehéz lehet kapaszkodót találni: mit akarok valójában, milyen ember vagyok, mi fontos nekem igazán?
A bizonytalanság alapvetően kellemetlen élmény, és ezzel nincs is semmi baj. Az agyunk évmilliók alatt arra hangolódott, hogy előre jelezze, mi következik: a kiszámíthatóság biztonságot jelent, az ismeretlen pedig óvatosságra int. Amikor nem tudjuk, mi lesz – egy döntés, egy kapcsolat, egy munkahelyi helyzet kimenetele –, a szervezetünk készültségbe kapcsol. Ez önmagában nem betegség, hanem a működésünk természetes része.
A nehézség gyakran ott kezdődik, amikor a külső bizonytalanság a belső világunkat is megingatja. Ha van egy viszonylag stabil képünk önmagunkról – tudjuk, mik az értékeink, miben vagyunk jók, mi az, ami nem változik bennünk a körülményektől függetlenül –, akkor a kiszámíthatatlan helyzeteket is könnyebben viseljük. Van egy belső horgony, ami megtart.
Ha viszont az énképünk törékeny vagy erősen a külső visszajelzésekre épül, akkor minden bizonytalan helyzet egyúttal identitáskérdéssé is válik. Nem csak az a tét, hogy „sikerül-e”, hanem hogy „jó vagyok-e egyáltalán”. Egy elutasítás ilyenkor nem egy esemény, hanem ítélet a teljes személyünkről; egy rossz döntés nem hiba, hanem bizonyíték a saját elégtelenségünkre.
Ez magyarázza, hogy ugyanazt a helyzetet két ember miért élheti meg teljesen másként. Akinek szilárd az önképe, számára a bizonytalanság kényelmetlen, de elviselhető – „nem tudom, mi lesz, de valahogy megoldom”. Akinek viszont az önértékelése folyamatosan a tét, annál a bizonytalanság szorongássá, a döntésképtelenség pedig önostorozássá nőhet.
A jó hír, hogy az énkép nem kőbe vésett. Felnőttként is alakítható egy stabilabb, ugyanakkor rugalmasabb önkép: olyan, amelyik elbírja a hibákat és a kudarcokat anélkül, hogy minden alkalommal újra kellene bizonyítanunk az értékünket. Ennek része az önismeret (mi az, ami tényleg fontos nekem?), az önegyüttérzés (a hibám nem tesz rossz emberré), és annak gyakorlása, hogy megtanuljuk együtt lenni a „még nem tudom” állapotával.
A pszichológiai munka egyik célja éppen ez: nem az, hogy eltüntessük a bizonytalanságot az életünkből – ez úgysem lehetséges –, hanem hogy szilárdabb belső alapot építsünk, amely a bizonytalanságban is megtart. Ahonnan a kérdés már nem az, hogy „elég jó vagyok-e”, hanem hogy „mit szeretnék kezdeni ezzel a helyzettel”.
Ha ismerősek ezek a gondolatok, érdemes lehet szakemberrel átnézni, mire épül most az önértékelése – sokszor már ez a felismerés is oldja a feszültséget.